Ekkortájt történt, hogy egy óvatlan pillanatban bálnafogyasztáson kaptuk a háziakat. Pironkodva ismerem be, hogy a gasztronómia legyőzte bennem a környezetvédelmet. Nagyot nyelve magamba fojtottam rövid eszmefuttatásomat arról, hogy miért nagy szemétség Japán és Norvégia részéről, hogy ők ketten nem hajlandók aláírni a bálnavadászatot tiltó nemzetközi egyezményeket, és tovább öldöklik ezeket a szeretetreméltó óriásokat. Nekünk, magyaroknak bezzeg ilyesmi eszünkbe sem jutna soha! Csendben maradtam inkább, és igyekeztem olyan képet vágni, hogy föltétlenül megkínáljanak a titokzatos ínyencségből. Ez hamar bekövetkezett, és én ördögi vigyorral kirontottam a konyhába. Ott viszont csak valami marhahús állt barna vadasszószban egy lábas mélyén. Sehol egy ínycsiklandozó bálnacomb.

Ti milyennek képzelitek a bálnahúst? Aki méretes, világos színű halszeleteket vizionál maga elé, az ugyanúgy rossz nyomon jár, mint én ott a konyhában. Utólag persze okosabb vagyok: végeredményben a bálna tényleg nem hal. Merthogy ő volt az, a marhahús, ott a lábosban. A húsa vörös, színre és ízre is leginkább a vadhúsra emlékeztet. Nagyon finom!

A programban további kirándulások következtek. A környék erdeinek tüzetes átvizsgálásán felül sort kerítettünk egy hosszabb autóstúrára is. Egy elhagyott halászfalut látogattunk meg, amely egy kietlen szigetspiccen terült el. Pontosabban, elhagyott volt még akkor, amikor 8 esztendeje Noémi először járt arra. Azóta viszont turisztikai célú beruházások indultak, és néhány külföldi állandó jelleggel odaköltözött. A néhány külföldi alatt néhány németet kell érteni: az egyik srác elmesélte, hogy a ruhr-vidéki teherautósofőrködést cserélte fel a sarkköri remeteséggel.

Magam elé képzeltem a döntési helyzetet: " ... na nézzük csak. Meg kell adni, nagyon ott van ez a Duisburg; főleg télen, a szürke hóban. Yeah! Ruhr-vidék rulez!... ...De vajon nem lehetséges, hogy valami még kellemesebbet tartogat számomra az élet?... Valami hívogatót, valami egzotikusat... megvan! Irány Nyksund!" A helyzet rejtélyét fokozza, hogy a fiatalember szemmel láthatóan nem volt egyedül ezzel a felismeréssel. Így esett, hogy mostanában németek kezdenek újra benépesíteni egy olyan települést, amelyet a kőkemény vikingek jéghalász leszármazottai nem találtak lakhatónak.

Nem lehetnek elpuhult fickók.

A szárazföld után jött a tenger. A sortlandi kikötőben egy akkora úszó hegy vett minket a fedélzetére, mint a La Manche-csatornán közlekedő óriáskompok. A legfelső szintek légkondicionált társalgóiban választékosan öltözött, kedves arcú norvégek múlatták az időt, és nézegették azt, amit egyébként az országban mindenhol máshol is látnak: sok-sok vizet meg fjordsziklákat. Időnként meg-megálltunk olyan városkákban, amelyek kísértetiesen hasonlítottak Sortlandra. A jó társaságban jól telt a nap, de a hajókirándulásról a fentieken túl nehéz mit mondani. Ha bármi mást próbálnék elhitetni veletek, az már a reklámbrosúra-írás kategóriájába tartozna.

Az egyik Sortland-szerű városkában mi is kiszálltunk. A piacon megszemléltük az akciós bálnakolbász-készleteket, majd gyors körséta keretében megállapítottuk, hogy a település valóban meghökkentően hasonlít Sortlandra. Végezetül egy norvég pikantériával megbolondított olasz étteremben zártuk a napot, jókora pizzák társaságában. A malomkövek mellé sör dukált, amelyet elképesztő áron bocsátottak rendelkezésünkre. Ráadásul ezért az árért igazából csak a palackot adták oda; mert ami benne volt, azt egy magyar építkezésen én nem merném felszolgálni a brigádnak.

A visszautat busszal tettük meg, ami a hajóút fogalmával némiképp ellenkezik. Ám a norvégek infrastruktúrapolitikája előírja, hogy bármely két, szigetnek tekinthető földrajzi objektum közé többsávos magashidat kell építeni, amely alatt kényelmesen átúszhatnak a fentebb említett hegyek. A látottak alapján csillagászati összegeket költenek hídépítésre, viszont még a szigetvilágban is majd mindenhová el lehet jutni úton. Ráadásul szebb így: a mi buszunk is drámai panorámák nevetséges bőségétől övezve haladt előre, bele a nappali éjszakába.

Amikor már elég hosszú ideje nem tudtuk megmondani, hogy mennyi az idő, már végigbóklásztuk az összes környékbeli lelőhelyét az angolul cloudberrynek nevezett, nálunk nem termő erdei bogyónak, és már meglátogattuk a "Melyik város hasonlít legjobban Sortlandra?" vetélkedő valamennyi esélyes indulóját, akkor eljött a búcsú ideje. Egy huszáros, hajnali 4 órás keléssel, ami a fényviszonyokat tekintve lehetett volna délután 4 is, elcsíptem egy dél felé repülő költöző gépmadarat, és a délelőtt már Oslóban ért, ahová egyhetes esőszünet után ismét visszavittem a borongást.

A tranzit-megálló beiktatására azért volt szükség, mert az egész utat egy ingyenes bónuszjeggyel abszolváltam, amelyre a pontokat a világ körüli utazás során kerestem meg, véres verejtékkel. A potyázó bónuszutast a légitársaságok mindig az elérhető legkacifántosabb útvonalon utaztatják, hátha egyszer csak megunja, és legközelebb inkább fizet a jegyéért.