Harmadnap újra repülőre ültem, hogy arcomba húzott sisakkal megtámadjam a Sarkkört. A városközpontból a repülőtér felé egy Hamar feliratú vonat indult, amelyet ennek megfelelően épp, hogy elcsíptem.

A reptérre érve erőt vett rajtam tudományos vénám, és a kötelező adminisztráció után kíváncsian tanulmányozni kezdtem a norvégek sorbanállási stratégiáját. Jó ideje figyelem már, hogy a különféle nemzetek mennyire jellegzetesen viselkednek ilyen helyzetben. Remek, bár valószínűleg igaztalan sztereotípiákat gyűjtöttem össze. A Kelet-Ázsiában alkalmazott, antik görög stílusú hadviselésről már írtam nektek. Az angolok sorbanállási pedantériája a másik őrjítő véglet. Az olaszok rutinos színészek: a csengő megszólalásáig mozdulatlanul és látszólag érdektelenül olvasgatnak a székükön, akkor viszont úgy ugranak ki az újság alól, mint a gyalogkakukk, és megindul a könyöklős tülekedés. Az indiaiak szenvedélyes evolúciós pankrációt mutatnak be, amelyet csak a legfittebbek élnek túl. Mi, magyarok úgy-ahogy beállunk a sor végére, de félszemmel folyamatosan azt figyeljük, hogy ki próbál elénk lopakodni, amin aztán jól felháborodhatunk. A németek vonala mérnökileg rajzolt, abból próbálj te kilógni.

Nos, a norvégeknél nincs semmiféle taktikázás, csak egyszerű tolakodás. Terelőkorlátok nélkül teljességgel képtelenek sorba fejlődni, viszont agresszivitásnak nyoma nincsen. Ezek a nagy emberek békésen és meglehetősen rossz hatékonysággal tömörülnek, házigazdám hasonlatával élve, akár a birkák.

Szelíd tömegjelenet után beszálltunk, majd felszálltunk. Ablak melletti ülésemből figyeltem rettenetesen, de a Sarkkört seholse láttam odalent. Egyszerűen nem volt megrajzolva! Rossz néven vettem, hogy a pilóta sem konferálta be a nevezetes átkelést, de a mellettem félalvó szabadságos bányászra pillantva rájöttem, hogy a belföldi járaton ez egyedül nekem lett volna újdonság. Bő egy óra múlva leszálltunk a megnyugtató semmi közepén található Evenes apró repülőterén, amelyet a jegyfoglalás során az otthoni utazási iroda számítógépe napokig meg se talált. Kék volt az ég, zöld a föld, sütött a nap, szikrázott a levegő. A távolban zordon, sötét víz hömpölygött egy fjord sziklafalai között. Jegyet váltottam a ránk várakozó távolsági buszra, amelyet a még mindig markáns arcélű Max von Sydow vezetett az Ördögűző című filmből. Kétórás panorámautat követően megérkeztünk az esküvő színhelyére, a Sortland nevű városkába.

Majd elfelejtettem: a norvég belföldi légitársaság korrekt, a portyázásban megfáradt viking harcosokra mért adagokkal kivívta elismerésemet. Ugyanakkor a hostessgárda összeállítása szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy ezúttal nem a Singapore Airlines járatán utaztam. Óh igen, a norvég nők. Nincs is náluk szebb, széles e Norvégiában.

Az ebédidőben felszolgált reggelit már a menyasszony, Cathrine családjánál költöttük el. Noémi egy másik útvonalon az előző este odaért, bár ez a meghatározás az uralkodó fényviszonyok ismeretében ott nem volt értelmezhető. Ők ketten nyolc éve ismerik egymást. A londoni együtt-tanulás után Cathrine tiszteletét tette a mi esküvőnkön, így mi most tulajdonképpen viszontlátogatást tettünk. A nap folyamán megismerkedtünk az esküvőre érkező rokonokkal és barátokkal, valamint ideiglenes lakhelyünkkel, a kertben parkoló, Münsterland típusú lakókocsival.

Az esküvő és lakodalom magyar szemmel nézve nem vonultattak fel sok különlegességet. Az egyszerűségében nemes templomi szertartást követően a meghívottak szétszéledtek, hogy kisvártatva a tér egy másik kitüntetett pontjában sűrűsödjenek össze. Ez volt a városi klubház, ahol a lagzit tartották. A vidám, kötetlen evés-ivás elment volna minálunk is, bár odahaza minden bizonnyal több szemöldököt emelt volna meg a főfogásként tálalt rénszarvas. A terem közepére helyezett Külföldiek Asztala volt a figyelem egyik fókuszpontja: a társaság vagy fél tucatnyi országból verbuválódott.

Úgyszintén ismerős felállásban zajlott a hajnalig tartó dáridó. A tömény védőitalok módszeres bevizsgálása után a nagybácsik és nagynénik sutba dobták alapértelmezett gátlásaikat és elvegyültek a fiatalok között a parketten, ahol az est folyamán mind megalázóbb mozdulatsorokkal égették jelenlévő gyermekeiket. Ahogy azt kell, egyszemélyes zenekar üzemmódban egy helyiérdekű Lagzi Larssen tolta arcunkba a színvonalas lakodalmas talpalávalót.

Hajnalodott már, mire lassan kifulladt, magába omlott a buli. A hajnalodást az óra mutatói és az egy főre eső átlagos maligánfok jelezték, hiszen a külső fényviszonyok az esküvő kezdete óta mit sem változtak. A kényelmes fotelekben mind jobban elnyúló közönség ekkor már számos nyelven beszélt, többnyire értelmetlenül. A hegedűvonó helyes karbantartási technikáját feszegető keresztkérdésre egy balkáni háborús történet felelt, és így tovább.

A következő napok az általános regenerálódás jegyében zajlottak, még több evéssel, némi kirándulással, valamint az estélletre való, hiábavaló várakozással. Arra gondoltam, hogy nyáridőben a fülemülék roppant frusztráltak lehetnek errefelé. A nap kerülte a személyes találkozást, és nagyon ritkán sütött ki; ám a felhők mögött mindig ott volt, soha nem nyugodott le. Ennél fogva az idő legnagyobb részében szürke, árnyéktalan fényben úszott minden, ami csakhamar teljesen összezavarta a biológiai óránkat. Ötletszerűen feküdtünk, keltünk, s a napi hármat jóval meghaladó étkezésszámot is igyekeztünk e zavarodott állapottal magyarázni.

A barnasajt étrendünk alapkövévé lépett elő. Helyi csúcs-specialitásról van szó: enyhe képzavarral élve, ez a norvégek téliszalámija. Kecske- és tehéntejből egyaránt készítik. Szemre végül is nem lélegzetelállító: úgy fest, mint egy tömb eidámi, amelyik heteken át kitartóan napozott. Az íze karamelles egy kicsit, ami a színnel épp harmonizálna, ámde pirított cukrot állítólag nem tesznek bele.