Elballagtam a magas, szőke, kékszemű lányok munkahelyére, ahol a leginkább ismerősnek tűnő magas, szőke, kékszemű lányoktól einstandoltam egy lakáskulcsot, majd hazamentem. Mire zuhanyozás után elzártam a vizet, odakint eleredt az eső, így lemondóan odasüppedtem a televízió elé. A BBC Worldön ezúttal maga Arnold Schwarzenegger látszott a képernyőn. A narrátor szerint szabadidős iskolai programokért kampányolt valahol Amerikában. Lelkes beszéde során bevetette mind a három filmes arcát és legalább kétféle angol dialektust: az északi és déli stájert. A végén szerényen, szívhez szólóan zárt: "Remélem, mindannyiukra számíthatok. Köszönöm szépen." Óriási taps. Arnold a pódium széle felé indult, majd egy gondolatnyi megtorpanás után visszalépett a mikrofon elé: "I'll be back!"

A padlón heverő norvég napilapok kiszemezhető hírfoszlányaiból és az internetes meg televíziós emlékeimből kikövetkeztettem, hogy az országban jelenleg egy mosdatlan, ámde szókimondó finn bunkót játszó színész a legnépszerűbb médiafigura. Ezzel le is tudtam az általános tájékozódást. Elindultam viking hajómaradványokat nézni. A múzeumban az volt a legnagyobb élmény, amit a hajómaradványok köré képzelt az ember, mert önmagukban a sokszáz éves roncsok sokszáz éves roncsoknak néztek ki, amelyeket tehetséges régészek lelkiismeretes és feltehetően idegtépő türelemjátékkal újra összeállítottak. Igaz, itt, egy hajóorron találtam rá a honlap díszítőmotívumára.

A nap folyamán a telefonom gyakorta pittyegett: a jövő-menő SMS-ek a záróprogramom részleteit taglalták. Erőfeszítéseimet siker koronázta. Estére összesereglett a februári cuzcoi asztaltársaság valamennyi norvég hölgytagja, ráadásul barátnők kíséretében. Így sikerült megdöntenem a Dave-vel Peruban felállított nemek-aránya csúcsunkat. Az új rekordról nem voltam rest fényképet készíteni és azt az első adandó alkalommal továbbítani angol barátomnak.

És ez még nem volt minden. A legkétségbeesettebb sespress-függő olvasók memóriájának valamely eldugott csücskéből talán még előszivárog az emlék, hogy annak idején, Indonéziában a komodói sárkányokat is egy norvég pár segítségével sikerült meglátogatnunk. Nos, őket is sikerült utolérni, és egy este erejéig lecsalogatni a hegyekből. Így bennfentes mosollyal bemutathattam a norvéget a norvégnek, majd az újra előkerülő sötétség beálltával hosszas mulatozásba kezdtünk, amelynek során felváltva álltunk sorba a bárpult és a közeli ATM előtt.

A beszélgetés során érdekes párhuzamot fedeztem fel a norvég és magyar mentalitás között: az elszánt, szenvedélyes pesszimizmust. Amúgy optimistának tűnő barátaim igen következetesen panaszkodtak az életkörülményekre, az emberekre, a lehetőségekre, a hangulatra, egyszóval mindenre. Álláspontjukban az sem ingatta meg őket, amikor zavartan felemlítettem, hogy a ki-tudja-hányadik nemzetközi felmérés legutóbb, immár sokadszor, ismét Norvégiát jelölte meg, mint azt az országot, ahol mindent egybevetve a legjobb élni a világon. A környezet és a levegő tiszta, az oktatás magas színvonalú, a szociális ellátás korrekt, a természet gyönyörű, az infrastruktúra pazar, a tengerből ömlik az olajpénz, az emberek kulturáltak, és így tovább. Csak az a bálnavadászat ne lenne. Az én norvégjeim azonban értetlenül álltak a kutatás eredménye előtt, amelyet persze ismertek, de ettől még nem tudták elfogadni. Jóleső érzés volt azt látni, hogy mi, magyarok nem állunk egyedül a nagyvilágban, hiszen íme, nálunk jobb körülményekkel megáldott emberek is tudnak búsongani a dolgaik felől.

Azóta sem tudom eldönteni, hogy mulatságos, avagy bosszantó volt-e az érzés, amely másnap reggel kerített hatalmába, amikor felébredve azt tapasztaltam, hogy az előző éjszaka sörbe invesztált összeg, amely háromhetes indonéziai utazgatást tett volna lehetővé, még egy enyhe fejfájásnyi eredményt sem hozott. Összepakoltam, lefelé menet a lépcsőházban figyelmeztettem a földszinten lakó, étteremtulajdonos indiai családot, hogy a továbbiakban is kizárólag otthoni fűszereket használjanak a curryk elkészítésénél, majd kivonatoztam a reptérre. Ott úgy tettem, mintha belföldi járatra várakoznék, hogy még útba ejthessem az egyetlen, bennszülött által ajánlott norvég vendéglátóipari egységet: a reptéri waffelsütödét. Utána megkerestem a jegyemen feltüntetett kaput, majd onnan átmentem a technikai csere utáni végleges kapuhoz. A földi utaskísérő búgó hangjára aztán én is csatlakoztam a békésen tolakodó nyájhoz, és onnantól kezdve már a müncheni ítéletidő sem akadályozhatott meg abban, hogy hazaérjek.

Vajon mikor lesz a legközelebb, és hová?

Vigyázzatok magatokra, szeretettel üdvözöllek Benneteket:

Ervin