Este szálltunk le Oslóban, ahol még javában nappal volt, holott egyazon időzónában fekszik Budapesttel. Innentől kezdve, a fővárosi tranzitéjszakákat kivéve egyfolytában nappal volt egy teljes hétig, ezért ezt a továbbiakban külön nem ismétlem, hanem képzeljétek hozzá az elmondottakhoz.

A repülés során tovább bővítettem légiközlekedési ismereteimet. A kitűnő Tyrolean légitársaság járatain utazva megtapasztaltam a cég karakán utasellátási filozófiáját, amelyet Puskás Öcsiről koppintottak: kis gép, kis kaja. A felszolgált menü láttán az utasközönség anorexiás része üdvrivalgásban tört ki, viszont lefogadom, hogy az unokaöcsém tengerimalaca megsértődött volna. Ha tápláléknak nem is, a vacsora figyelemelterelőnek jól bevált: mire kiszedegettük a tálca apró zugaiból az ott megbúvó madáreleséget, majdnem célhoz értünk.

A sorom királyinak ígérkezett. A reptéren már várt rám egy magas, kedves, szőke norvég lány, akit e személyleírás alapján itt reménytelen lett volna beazonosítani. Ám én Peruból ismerem őt, ahol ugyanez nem okozott nehézséget. A számunkra kiejthetetlen nevű Guro mellett ott állt egy másik perui ismerős, a mifelénk leginkább olcsó elektronikai cikkeiről ismert Elin, az öröm megduplázódott. Autóba pattantunk, és a félmillió lakosú, metropolisznak kevéssé nevezhető norvég főváros felé vettük utunkat.

A skandináv hatékonyság jegyében rögtön panorámaúttal kezdtük a programot. Felkígyóztunk az oslói Rózsadomb tetejére. Az út mentén kétoldalt végig faházak sorakoztak. Ezekről csak mi, magyarok nem hisszük el, hogy legalább olyan jól bírják a hideget, mint téglából épült társaik. Egy-egy ilyen építményt valamirevaló magyar építtető csak hétvégi házként fogadna el, itt viszont a helyi gazdagok töltik benne hosszú és kemény teleiket.

A dombtetőn markáns homlokzatú viking vendéglő előtt parkoltunk le. A hely belülről is remekül hozta a valamikori harcedzett őslakosok elképzelhető stílusát: óriási, durván faragott faasztalok; a puritán kő-, tégla- és fafalakon zászlók, a vitrinekben brutális méretű, ezüstfényű edények. Habozás nélkül el tudtam képzelni, hogy valaha egy-egy komolyabb nézeteltérés alkalmával itt embereket koncoltak fel. Óvatosan a szablya- és dárdakészlet felől érdeklődtem, de csak érdeklődő pillantásokat kaptam válaszul. Az egységben egyébiránt önkiszolgálás zajlott, mégpedig nemesen egyszerű forgatókönyv szerint: a vendég a konyhában kevés nescafét hintett a poharába, ráengedte a forró vizet, majd a kasszához lépett és átnyújtotta félhavi fizetését.

Itt szembesültem először azzal a totális képtelenséggel, amit norvég árszínvonalnak neveznek.

Az első két nap után az a benyomásom alakult ki, hogy Osló nem túlzottan szép, ugyanakkor kevéssé érdekes. Hamar hozzászoktam a nyár helyi értelmezéséhez: alkalmi házigazdám szekrényében találtam egy pár kényelmes férfikesztyűt és a kezdeti nyafogáson túlesve már az usánka sem szorított annyira. Na jó, ez túlzás; de valóban messze voltunk az itthon idén megtapasztalt, permanens kánikulától. A nap nagy részében zuhogott: a lányok szíves közlése szerint háromhetes hőhullám után én hoztam meg a rossz időt.

A televízióra fanyalodtam, de hiába próbáltam felvenni a norvég kvízműsorok pergő ritmusát. Kétségbeesett távirányítózás után behangoltam a BBC World adását. Itt egy angol úriembernek öltözött riporter arról faggatta a kitűnő Ahmad Tejan Kabbah-t, Sierra Leone elnökét, aki még inkább angol úriembernek öltözött, hogy vajon miként tudja demokratikusnak és tisztának értékelni a hazájában nemrég lezajlott választásokat, amikor számos városban nulla ellenzéki szavazatot mutatott ki a hivatalos számlálóbizottság: azaz, elvileg még maguk az ellenzéki jelöltek is kormánypárti ellenfelükre voksoltak.

A rövid esőszünetekben alkalmam nyílt körbejárni a városban és belefeledkezni egy kicsit. Jobb részein a régi pesti polgárházas utcákra emlékeztet. A felejthetőbb kerületekben hemzsegnek a drabális, esztétikum-mentes épületek, a skandináv szocialista realizmus alkotásai. Akad egy-két érdekes múzeum, elvégre viking földön járunk, és az ország szülötte Thor Heyerdahl is. Egy földtől körbezárt országból érkezőnek mindig nagy szám a kikötő. És ott van a Vigeland Park, szintén nagy mutatvány, amelyre már itthon felhívták a figyelmemet. Kellemesen karbantartott sétányok övezik a névadó szobrász világcsúcskísérletét, amennyiben egyetlen állandó kiállításon belül senki másnak nem sikerült ennyi mezítelen embert összefaragnia.

Egyetlen dolgon lepődtem meg igazán, és ez a város kozmopolitizmusa. Az utcákon járva-kelve rengeteg különféle bőrszínű arcot láttam. A szemlátomást nem turista afrikai és ázsiai családok itt különösen élesen elütnek az egységes fehér-szőke háttértől. Nem tudtam, hogy ennyi bevándorló él Oslóban. Az persze könnyen megjósolható, hogy a jövevények mely társadalmi réteget erősítik: az elegánsabb éttermek ablakain bepillantva odabent érezhetően alulreprezentáltak voltak.

Első oslói tartózkodásomat szakácsművészeti bemutatóval kívántam megkoronázni. A legolcsóbb szupermarketben szereztem be a hozzávalókat mesés tésztakreációmhoz, amelyet így sikerült Gundel-árfekvésben kihoznom. A pénztáros fiú előtt a pulton apró, kézzel írt táblácska hevert, rajta az első, magamtól megértett norvég mondat: "Akarsz a joggingpartnerem lenni?" Az ajánlatot kísérő csábító mosoly és kegyetlenül feszülő stretch-póló ellenére nem éltem a lehetőséggel.