A jegyek, vízumok és útlevélpecsétek ugyan másról tanúskodnak, de az utam valójában már októberben elkezdődött. Kedvesem hosszas előkészületek után ekkor indult el a saját nagy utazására. Egyedül ment, és az az apró csíra, amelyet ez a fejlemény a lelkembe plántált, eleinte nem is volt észrevehető. Az elválás szomorúsága és az újbóli egyedüllét viszontagságaihoz való, kényszerű alkalmazkodás lekötötték a figyelmemet.
A Hölgy először Nepálban ért földet, amit én, hogy már a levél elején rendkívül találóak legyünk, meglehetosen hűvösen fogadtam. Sosem jártam ott, és bár egyszer szeretnék, Kathmandu említésétől nem futkároz hideg a hátamon. No meg arrafelé már a tél közeledett, nekem pedig Ázsia az örök meleget jelenti. Beletemetkeztem itthon a munkámba, és igyekeztem a pozitív oldalát meglátni a dolgoknak, ami meglehetősen nehezen sikerült. Tartós kapcsolatban hosszú ideig távol lenni a másiktól ugyanis olyan helyzet, amely remekül egyesíti az együttlét és a szingliélet hátrányait. A párod messze, tehát egyedül vagy; viszont mégiscsak van párod, így az egyedüllét nem jogosít fel arra, hogy mások után szaladgálj. Keserves patthelyzet ez, amely feltehetően ércesíti az akaratot és nemesbíti a lelket, de én ettől nem utáltam kevésbé.
Ám legalább nem gondoltam az utazásra. Egészen odáig, amíg el nem jött az ideje, hogy a Hölgy továbbálljon Thaiföldre. Kathmandu után Bangkok következett az útitervében, és a későbbiekben onnan kiindulva készült csillagtúrázni. Amikor először odaért, és rátalált az általam ajánlott szállásra és kifőzdékre, de még a kedvenc turmixos bácsimra is, akkor nagy örömmel küldözgetni kezdte diadalmas helyzetjelentéseit. Ez volt az a pillanat, amikor lassan, de biztosan bomlani kezdett bennem az az óvatos, többrétegű csomagolás, amelyik az én nagy utazásom befejezése óta rejtette Ázsia-lázamat. Igazándiból nem is én döntöttem el, hogy kimegyek Indonéziába, és hogy Thaiföldön át kell mennem: az utazási kényszer emberi beavatkozás nélkül létrehozta önmagát. Én mindössze nyugtáztam az élet elkerülhetetlen szükségszerűségét, telefont ragadtam és felhívtam szeretett utazási ügynökömet.
Az igényelt thaiföldi kényszermegálló miatt az útiterv igen kifinomultra sikerült: Budapest-Frankfurt-Bangkok-Bali-Szingapúr-Frankfurt-Budapest. Amikor kinyitottam az utazási iroda emailjét, és elolvastam benne ezt a sort, égtek lelkemben kis rőzsedalok, az adrenalinszintem pedig a plafonon át diszkréten bekopogott a felettünk lakó szomszédhoz.
A thaiföldi bemelegítés nemcsak nyúlfarknyi volt, hanem racionális szemmel nézve értelmetlen is. Egyszerűbb és olcsóbb lett volna közvetlenül Indonéziába repülni. Mivel azonban bevallottan szubjektív okokból ragaszkodtam a néhány nap Bangkokhoz, érvekkel nehéz lett volna lebeszélni róla. Az ügynökök gyöngye is csak érdekesen nézett rám, amikor indokként annyit mondtam neki: tulajdonképpen haza akarok menni.
November vége felé a tüneteim már egyértelműen azt mutatták, hogy az utazóvírus erőre kapott, és a szervezetem elleni átfogó támadás csak idő kérdése. Előfordult, hogy álmomban kedvenc bangkoki reggelim, a banános kávéturmix ízét éreztem a számban, és annyira élethűen sikerült magam elé képzelni az ottani körülményeket, hogy a párás hőségtől még izzadtam is. A nap valamely, véletlenszerű időszakában váratlanul sürgető aggodalommal jutott eszembe, hogy alig emlékszem az indonéz számnevekre. Éppen fizettem valahol egy boltban, amikor egyszercsak beugrott a thai papírpénzeken figyelő király képe.
December elején növekvő kétségbeeséssel figyeltem a jegyfoglalásomat, hogy a vigasztalannak mutatkozó várólistás szakaszok felszabaduljanak. Lufthansa és barátai furfangosan oldották meg a feladatot. A kiinduló helyzet a következőképp festett: Budapest-Frankfurt és Bali-Szingapúr OK, a többi várólista. Tapasztalt utazóként persze tudtam, hogy az ünnepi időszak őrületében megejtett, többszörös túlfoglalások blokkolják a helyeket, és ezek idővel majd felszabadulnak. De ez így akkor is soványnak tűnt. Két hét alatt eljutottunk oda, hogy valamennyi rövid szakaszt visszaigazolták. Akkor azonban se szó, se beszéd, beragadt a rendszer. Teltek, múltak a napok, a jegyem szerint immáron teljes szabadsággal utazgathattam Európán vagy Ázsián belül - az igazán fontos, két interkontinentális járatra azonban továbbra sem fértem fel. Jöttek és gyorsan füstbe mentek az alternatív tervek.
Kevesebb, mint egy héttel a tervezett indulás előtt Herr Lufthansa sóhajtott egyet, és bemutatott egy olyan változatot, ahol minden sor végén OK szerepelt. Onnantól kezdve nem mertem kockáztatni, és titokban mindenhová magammal cipeltem a kinyomtatott jegyet, hogy csak az életem árán lehessen elbitorolni tőlem. Lendületből vettem azt a mellékes akadályt, hogy az indonézek időközben előzetes vízumkényszert vezettek be ellenünk, valamint az ünnepekre hivatkozva a máskor oly fürge thaiok is hosszú napokra el akarták kérni az útlevelemet.
Eljöve december 24, Szenteste délutánja. A felkészült magyar családokban lassan kezdetét vette a díszítés, a lusta apukák viszont még görbécske, last minute fenyőfáikkal küzdöttek hazafelé. Ami engem illet, én a ferihegyi tranzitban ültem, és próbáltam túltenni magam azon a megaláztatáson, amelybe a Hölgy jó szíve és gátlástalan szépérzéke kevert.
A rutinosodó utazó egyik fő ismérve, hogy egyre kisebb csomagra van szüksége. A tétel általánosan is igaz, Dél-Kelet-Ázsiára pedig különösen. Csöndes stájer büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy idestova tíz év ázsiázás után jószerivel már csak a zsebeimbe pakolok ezt-azt, amikor újra megszólít a belső szirénhang. Ehhez képest karácsony előnapján egy elszomorítóan amatőr méretű óriásbőrönddel kellett megjelennem a reptéri check-in pultnál. Megismétlem: bőrönddel. El tudjátok képzelni a gyalázatot? Hát ki utazik bőrönddel hátizsákozni Thaiföldre?!
A bőrönd amúgy teljességgel üres volt, mindössze a félig pakolt hátizsákomat tartalmazta. Úgy is fogalmazhatunk, hogy lényegében a tornacuccomat szállítottam fél köbméteren. Erre pedig azért volt szükség, mert a mindössze két és fél hónapja úton lévő kedvesem addigra kisebb kereskedelmi lerakatot alapított Bangkokban a mindenfelé beszerzett vásárfiából, amelyet immáron tárolni is képtelen volt, nemhogy magával cipelni. Számára tehát az én utazásom egyik legnagyobb haszna az volt, hogy megszabadítottam a gyönyörű faragványoktól, textíliáktól, kiegészítőktől, amelyeket erre érzékeny szeme nem tudott otthagyni valahol - továbbá mindazoktól a felesleges, viszont csúnyácska tárgyaktól is, amelyeket ő szívesen otthagyott volna, viszont a rutinos ázsiai gyermekárusok gyönyörű mosolyukkal simán reávertek.
Filozófiai síkon természetesen méltányoltam a Hölgy helyzetét. Ugyanakkor ott ültem a reptéren Budapesten, és bár a bőröndtől való fizikai eltávolodás, még ha átmenetileg is, nyugtatólag hatott rám, gyakorlatias megközelítéssel már előre rettegtem attól pillanattól, amikor Bangkokban majd nem a rám annyira jellemző, ruganyos léptekkel fogok kihátizsákolni a reptérről, hanem package tourist módjára, kattogva guruló bőröndöt húzok sompolyogva.
Gépem gyomrában az üresen kongó bőröndömmel kisvártatva magam mögött hagytam az üresen kongó Ferihegyet, és Frankfurtba repültem. Itt hatórás várakozás következett. Ez nem volt elég arra, hogy kilátogassak a városba, mintavételezzem az idei bratwurst- és glühwein-felhozatalt, majd vissza is érjek, főleg, mert a karácsony esti időpont miatt a közlekedési lehetőségekben sem lehettem biztos. Ennyit tétlenkedni egy helyben azonban sok. Rövid körséta után letelepedtem egy székre az egyik mozgójárda mellett, és igyekeztem abba a meditatív állapotba jutni, amelyben olyan jól lehet az embereket figyelni.
Első figyelemre méltó megállapításom az volt, hogy a keresztény kultúrkör totálisan visszaszorult a karácsonyi utazóközönség összetételében. Már odafelé a gépen azt figyeltem, hogy rajtam kívül még milyen fura szerzetek utaznak karácsonykor. Frankfurtban kiderült: arabok, ázsiaiak, afrikaiak, zsidók. A máskor olyannyira német és üzleties reptéren ezúttal hosszú percek teltek el két szabályosan oldalválasztott frizura áthaladása között. A mozgójárdát állandó megszállás alatt tartották a rajta játszadozó gyönyörű, szivárványszínű gyerekek. Akadt közöttük filipínó, kínai, japán, elfüggönyzött arab és rikító ruhás nigériai. Európai egy szál se.
Ugorjunk most egyet: megkíméllek Benneteket a következő órák részleteitől, a szomszéd széken órákon át szuszogva olvasó, ottfelejtett angol középvezetőtől, a török reptéri takarítók egzotikus német akcentusától, a szűk cigarettázóterületen összezsúfolódva kis híján tűzriadót előidéző távolkeletiektől. Maradjunk annyiban, hogy előbb-utóbb eljött az én időm: megjött a gépem, beszálltunk, felszálltunk, elrepültünk.
A repülőút legemlékezetesebb pillanatai az International Herald Tribune olvasgatásához kapcsolódnak. Figyelmemet különösen egy választékos stílusban íródott riport ragadta meg, amely a szudáni házasodási gyakorlatot járta körül. Kérem, az ember érdeklődése sokoldalú. Az írás középpontjában egy dinka (mármint törzsbeli) főnök állt, aki huszonévesen mindössze néhány szarvasmarhából és két lánytestvérből álló vagyonkát tudhatott magáénak, ám ebből kiindulva az évtizedek során mesés gazdagságra és több, mint száz feleségre tett szert.
A cikk írója bölcsen elkerülte az alkalmat, hogy megpróbálja leütni a kínálkozó, mondjuk úgy, potenciális magas labdát, és a megaférjet teljesítőképességéről faggassa. Tartózkodott ettől vélhetőleg azért is, mert az öreg többszáz gyerekkel éppen eleget bizonyított, ráadásul ezek közül többen nyilván legalább sihederkorban járnak már, és Szudánról lévén szó, minden bizonnyal kibiztosított Kalasnyikovokkal ténferegtek a tudósító körül. Aztán meg ezekkel az afrikaiakkal sosem lehet tudni: modern világnézet ide vagy oda, nincs újságíró, aki egy laza poén kedvéért megkockáztatja, hogy valami törzsi varázsló hathatós közreműködése következtében zsugorított fejű zombiként térjen haza az utazásból.
Felmerült viszont az AIDS, mint a multi-poligámia esetleges velejárója, hiszen ahhoz nem kell különösebb tiszteletlenség, hogy a száz feleség versus egy férj felállás mindennapi gyakorlatiasságát megkérdőjelezzük. És valóban, a körzet vezető medikusa, egy bizonyos Daniel Dutmayen úr nyilatkozatában súlyos kritikával illette a régi hagyományt. Bölcs önmérsékletre intő szavai itt, a távoli Európában is érvényesnek hangzanak: "Egészségügyi szempontból", így a doktor, "valóságos katasztrófát jelent, ha az embernek több, mint 12 felesége van."
Az idő felgyorsult, de én leelőztem. Helyi idő szerint délután diszkréten pattantunk egyet a párolgó betonon. Már a kiszálló csőalagútban izgatottan szimatolni kezdtem, keresve az ismerős trópusi illatokat. A gyors kirohanásra vonatkozó számításaimat azonban keresztülhúzta a helyben igénylendő vízum ügyintézése: oda-vissza át kellett lopóznom az országhatáron, hogy pénzt vehessek fel a vízumdíj megfizetésére. De aztán nem volt mese, begyűjtöttem a gigabőröndömet és nem kis részben annak gyalázatától hajtva, gyorsan átcsusszantam a táblalobogtatók és taxiügynökök falanxán. Kiléptem az épületből, összecsukódott mögöttem az ajtó, elvágva a benti, kondicionált levegő utánpótlását, és rám szakadt a bangkoki klíma. Hazaérkeztem.
A Hölggyel majdnem elkerültük egymást, de tudtam, hogy kijön elém, külön-külön vártunk hát kitartóan, két különböző helyen, de végül mégiscsak ugyanarra a buszra szálltunk. Irány a város, a macskás néni vendégháza, a turmixos bácsi, a pahd thai meg a csirkemáj; mindaz, amiért Bangkokba akartam jönni.
Néhány napunk volt csak, amelyet főként a tipikus turistaútvonalon töltöttünk. A bennfentesek mosolyával mutogattam az én városomat. Stratégiám átgondolatlansága sajnos hamar megmutatkozott. Nyugati turisták ugyan nem nagyon voltak; de nem is látszottak volna a minden nevezetességet elborító ázsiai tömegben. A japán, kínai, tajvani, szingapúri, vietnámi ésatöbbi csoportok egymás sarkát taposták, persze a rájuk jellemző, visszafogott udvariassággal. Mindenhol ott voltak, semmi nem látszott tőlük, az idegenvezetők összecsukott ernyői hetykén meredtek a levegőbe, a tűző napon csak úgy kattogtak a vakuk.
Mi kínunkban már azt fényképeztük, hogy ők hogyan fényképezik önmagukat. A hihetőség határait feszegeti a tény, hogy még ebben a közismert műfajban is tudtak újat mutatni. Fiatal kínaiaknál figyeltem meg az új fényképeszkedési divatot. Az alanyok immáron nem vigyorognak önfeledten V-betűt formáló ujjuk mögött, mint a hagyományos ázsiai technika esetében, hanem komoran a földet nézik, összpontosítanak, majd a hangos számolás legvégén, közvetlenül a kattintás előtt lendületesen felcsapják a fejüket, lazának gondolt, akciófilmes tekintettel. Képzeljétek magatok elé a rettentő hatást, mondjuk egy ötfős csoportkép esetében. Nehéz volt komoly arccal megállni.
A Hölgy általában mindent lelkesen kipróbál, ki kellett hát próbálnia a hagyományos thai masszázst is, mégpedig a legesleghagyományosabb helyen. A királyi masszőriskola egyik tehetséges növendékétől szenvedte el a kezelést. A várakozni kényszerülő kísérőjének, azaz nekem ígért fél órácska helyett egy teljes órát töltött odabenn, aminek a hatása nem is maradt el. Nem négy, hanem nyolc napon túl gyógyuló mozgási rendellenességekkel hagyta el a szalont, az ízületei egy kis dobozkában csörögtek a zsebében, én viszont rendkívül jól szórakoztam a Cunningham-technikát idéző mozdulatain.
Egy estét thai ismerősünk thai ismerősével és barátjával töltöttünk, melynek során döbbenten konstatáltuk a bangkoki és budapesti pina colada között tátongó szakadéknyi különbséget, nem a mi javunkra. Friss kókusztejből persze könnyű. Voltunk aztán a nagyvárosi részen is, ahol egymást érik a Westend centerek. Itt egy szaküzletben CD-re írattuk a Hölgy addig készített képeit. Két és fél hónap: többezer fénykép öt gigabájton. Ez visszaeső, halmazati szintű mennyiség, aminek másolásához és elmentéséhez idő kell. A kedves boltosfiú zokszó nélkül ott maradt zárás után, és ügyesen beosztotta a képeket, hogy a legkevesebb CD-n elférjen az anyag, továbbá kis papírkán még le is jegyzetelte nekünk a beosztást. Mosolygott hozzá nagyon és nem fogadott el borravalót.
Utolsó este nekiláttunk a pakolásnak. A jelek nem sok jóval kecsegtettek: a szobánkban térdig gázoltunk a szuvenírben. A halmok mélyén egészen lehetetlen tárgyak is megbújtak, de a beszerző iránti udvariasságom megköveteli, hogy ezek kaján részletezésétől eltekintsek. A nagybőröndöm hirtelen egészen kicsinek tűnt. Udvarias méltatlankodás és kulturáltan kifejtett nézetkülönbségek közepette fokozatosan elbontottuk a kirakodóvásárt, majd kibékültünk és tetemes erőkifejtés eredményeképpen, hajnalra minden csomagot sikerült lezárnunk.
Optimista hangulatban ébredtünk. Bár annak idején, a szervezés során egy fél világ volt közöttünk, sikerült egyazon bali járatra manővereznünk magunkat, amit én fegyvertényként könyveltem el, holott puszta szerencse volt. A Thai Airways gépének ajtajában simán visszapattantam a világszép utaskísérőt körülvevő auráról. Ennyire gyönyörű arcok a tudomány mai állása szerint csak Dél-Kelet-Ázsiában fordulnak elő. Nyilván a Singapore Airlinestól átigazolt szupermodellről van szó, nyugtatgattam magamat. A szokásos thai szintet megbízhatóan hozó ebédben sem kellett csalódnunk. Ilyen alkalmakkor mindig eszembe jut, hogy a szintén világbajnok magyar konyha országában a MALÉV vajon miért nem tud egy korrekt pörköltet tálalni az általában szervírozott, ismeretlen eredetű szerves vegyületek helyett?
Bali repterén lendületből beleszaladtunk az új indonéz vízumrendszer próbaüzemébe. Sorbanállás után a nekünk jutó határőrnek megvillantottam kopottas indonézemet, ami elég megtévesztőre sikerült ahhoz, hogy ő boldogan vissza is kérdezzen; azt viszont már meg sem értettem, nemhogy válaszolni tudtam volna rá. A Hölgyet még így is sikerült impresszálnom, de azért csendben visszavettem az arcomból. Kizsilipeltünk és a szokásos elsőnapi apró átveréseken keresztülvergődve szállást akviráltunk a dugig tömött Kuta Beachen.
Kuta nem szép, de legalább drága és koszos. Lényegében csak addig maradtunk, amíg a strandon leellenőriztük és rekordközelinek találtuk a vízben úszó hulladék mennyiségét. Néhány nap után, hátrahagyva az amúgy is nehezen mozdítható csomagokat, a buszpályaudvarra hajtattunk azzal a szándékkal, hogy a Szilvesztert már Jáva szigetén ünnepeljük. Ekkora már akklimatizálódtam, úgyhogy a jegyvételnél már nyeregben éreztem magam. Alig fizettük felül a szokásos tarifát. Az indulásig hátralévő órákat eseménymentesen töltöttük, bár visszatekintve tudom, hogy itt, a pályaudvari árusoknál kezdődött a Hölgy manggis-mániája. Ha nem felejtem el, erről később még szót ejtünk.
A jelzett időben felültünk a buszra, és kisvártatva elindultunk. Abban a szempillantásban beindították a légkondicionálót. Tudom, hogy rengeteget rágtam már ezt a csontot, de újra és újra visszatérek hozzá, mert egyfelől a módszert illető, kolosszális értetlenségem mit sem csökkent az évek alatt; másfelől nem lehet erről túl sokat beszélni, a jövőbeli Ázsia-utazók védelme érdekében.
A jobb kelet-ázsiai buszokon - amelyeket a fapados verziótól a "de luxe", vagy valami hasonló kifejezés feltüntetésével különböztetnek meg - a beépített hangosítás és légkondicionáló erejének szabályozása digitálisan történik. A digitális jelző azonban nem a vezérlés technikájára, hanem a választási lehetőségek számára vonatkozik. Mindkét esetben a 0 és az 1000 között lehet dönteni. Ez praktikusan annyit jelent, hogy a hangszóró vagy hallgat, vagy akut halláskárosodást okoz, miközben a légkondi vagy nem működik, vagy mélyhűti az utast. Közbülső eset nincs.
Emlékszem, az első gondolatkísérletem annak idején az volt, hogy ezt a technikát csak a hőségérzékeny turisták hibernálására alkalmazzák a jószándékú, segíteni akaró, ámde a légkondicionáló használatában tapasztalatlan hazaiak. Tetszetős elméletem azonban az első olyan mirelitbuszon megdőlt, ahol bennszülött többségbe ütköztem. Erre felmerült bennem, hogy akkor a helyiek esetleg kedvelik ezt a számukra egzotikus, fagyos hőmérsékletet! De ez sem igaz: a közönség többsége fogvacogva didergi végig a nemritkán 15-20 órás utat. Mégis tűrnek szótlanul: senki nem ront oda vagy kiabál előre a sofőrhöz, hogy megpróbálja észre téríteni.
Akkor viszont egyszerűen csak birkák vagytok, barátaim! - jajdult fel bennem az elkeseredett bunkó. Nyilván ez is túlzás; de tény, hogy a mai napig nem értem, miért mindig csak a turisták vetik fel ezt a problémát, bár többnyire ők is sikertelenül. Az evolúció hazai bajnokai ezzel szemben fehéredő végtagokkal reszketnek a helyükön, a férfiak egy idő után faarccal átadják a takarót és sorsukba beletörődve még kis kabátkájukat is leveszik, hogy legalább a nőket és gyerekeket mentsék. Az igen ritka pisiszünetekben aztán a társaság még mozgásképes része utolsó erejével levergődik a zúzmarás járműről, hogy a 35-40 fokkal melegebb szabad levegőn újra életet dörzsöljön elgémberedett tagjaiba.
A megállások alatti rituáléhoz hozzátartozik az étkezés is. A drágább járatok gyakorta beleépítenek a jegy árába egy-egy ebédet vagy vacsorát. Ez általában néhány meleg fogásból álló, all-you-can-eat-with-modesty típusú svédasztalt és egy pohár édes teát jelent. A rizzsel Kelet-ázsiában nyilvánvalóan sehol nem tudnak tévedni, a főételek azonban országonként változó minőségűek. Indonéziában finomak szoktak lenni.
Evés előtt, után vagy helyett válogathatunk az étkezdéhez csapott kisbolt tipikus választékából is. Ebből két árukategóriát szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, amelyek merőben eltérnek a mi Volán-pályaudvarainkon megszokottól.
Az egyik a snack és chips, amelyet errefelé kissé máshogy értelmeznek. Elsősorban gyümölcsből vagy zöldségből - de jellemzően nem krumpliból - készítik, gyakran megacsípősre. Konzervatívabb utazó esetén fokozott óvatosságra ad okot, hogy snack néven és kinézettel értékesítik a száraz-ropogósra sütött, vicces állati testrészeket is, úgymint kakasbőrke vagy medúzafonál. A másik kategória az édesség. A tapasztalatlan utazó hamar rásüti a kelet-ázsiaiakra, hogy nem tudnak édességet készíteni, és felületesen nézve ebben igazat is kell adnom neki. A világverő cukrászathoz szokott, édesszájú magyar az itteni, pálmacukorból, kókusztejből, gyümölcsökből és magvakból összebarkácsolt desszertek hatására ritkán szokott letelepedési engedélyért folyamodni. Az indonéz édességeket nem az ízükért szeretjük. Van azonban egy kétségtelen előnyük - és erre csak a mostani utamon jöttem rá, amire magammal hoztam egy zacskó szaloncukrot.
A kutyaközönséges, akciós magyar szaloncukor majd minden tekintetben messze felülmúlja az itteni legnépszerűbb desszerteket. Ínycsiklandóbb, szebb, jobb illatú, finomabb. Az indonéz édesség viszont nem olvad el a melegben. Miközben a helyben vásárolt specialitások tetszőleges ideig acélos tekintettel figyeltek a hátizsákunkban, addig az általam lelkesen reklámozott "special Hungarian Christmas dessert" (biskit istimewa natal dari Hongaria), amit mindenfelé osztogatni óhajtottunk volna, egyre inkább marcipános-zselés csokilevesre emlékeztetett, ezüstpapír lebbencstésztával.
A buszon folytatódott az az idilli állapot, amely már Bangkok óta tartott: nem csíptek a szúnyogok! Gyerekkorom óta minden társaságban én vagyok az ügyeletes szúnyogcsapda. Barátnőim akár a mocsárban is szívesen kempingeztek velem a szabad ég alatt, soha semmi bántódásuk nem esett, én meg reggelente tűpárnaként ébredtem. Ezen tulajdonságom révén népszerű szobatárs voltam minden nyári tevékenység során, legyen az katonaság vagy vízitúra.
Az idők során annyira hozzászoktam már ehhez a kereszthez, hogy először el se hittem a szerencsémet: a helyzet ezúttal megváltozott. De az első bangkoki reggelen ép bőrrel ébredtem, az esős időjárás dacára. Hm. Oldalra pillantottam, és a mellettem hunyorgó, kialvatlan szempár mögött a Hölgyet fedeztem fel, aki az éjjel vérét áldozta a nyugalmamért. Ahogy utána is, minden éjjel. Én laza arcátlansággal, kitakarózva lendültem bele az éjszakákba, míg ő a különböző riasztók együttes használata esetén is állig burkolózva várta az elkerülhetetlent. Támogatólag azzal nyugtatgattam, hogy teljes mértékben meg tudom érteni a helyzetét.
Vissza a buszhoz. Indulás után néhány órával múlva elértük Bali nyugati csücskét és a kompállomásra tartottunk. Ahogy a mi buszunk elhelyezkedett a várakozó sorban, mellénk gördült egy másik, éppen a mi oldalunkon, dugig csinos indonéz lányokkal. Ahogy észrevettek engem, vadul elkezdtek integetni. Illetve lehet, hogy én kezdtem el vadul integetni nekik, már nem emlékszem pontosan. Miután a Hölgy ült az ablak mellett és ő is kifelé nézett, a háta mögötti kalimpálásom egészen addig zavartalanul folytatódott, amíg egyszercsak hátrafordult megkérdezni, hogy szerintem azok odaát mit mutogatnak. Ekkor zavaromat gyorsasággal leplezve üres papírlapot rántottam elő, ráírtam: Ke mana - hová tartotok?, és kifelé fordítva nekinyomtam az ablaknak.
Az indonéz nyelvű kérdés láttán a másik buszban elszabadult a pokol. Orrok és papírok tapadtak az üvegre, az ifjú hölgyek duhaj I-love-you mutogatásban és fényképezésben törtek ki. Az iménti analóg chat-technikával elkezdtünk távbeszélgetni. Éppen azt tudakolták, hogy mikor szeretnénk gyerekeket, ami errefelé ugyanannyira természetes kérdés, mint hogy honnan érkeztünk, amikor egy tetőtől talpig beburkolt, muzulmán fiatalasszony jelent meg a mi buszunkban, az ülésünk mellett. Bemutatkozott, ő volt a lányok osztályfőnöke (odaát mindenki nyugati ruhákba volt öltözve). Úgy pillantottam rá, mint a csínytevésen kapott kisgyerek; az iszlám divat sokszor rám hozza a félszegséget. Ám a tanárnő barátságosan elbeszélgetett velünk angolul, majd a diákjai előtti presztízsét imígyen megnövelve elköszönt tőlünk, és magabiztosan visszatért a saját buszára, ahol, micsoda látvány, azonnal megrohanta őt a sok kíváncsi tizennyolcéves.
A be- és kihajózás állva töltött időszakában a mozgóárusok az esélytelenek nyugalmával, de a nyertesek lendületével fésülték át a buszt, meggyőzhető utasok után kutatva. Rövid kompút után jávai földre értünk, és Yogyakartát vettük célba.
A buszon rajtunk kívül egyetlen idegen tartózkodott: egy mókás kinézetű, későharmincas japán, akivel később többször is találkoztunk utunk során, és nagyon megszerettük. Yamanaka volt a neve, vicces angolt beszélt és valamennyire japánnak nézett ki, de ez minden, amit ebben az ügyben el lehet mondani róla. Nála antijapánabb japánt még nem láttunk. Először is, soha nem jött zavarba és állandóan nevetett, mindenkire átragadó gurgulázással. Továbbá nem szeretett dolgozni. És ha nem szeretett, nem is csinálta. Ehelyett utazott. Indonéziába csak rövid kiruccanásra érkezett, egy röpke hónapocskára. Viszont nem sokkal korábban fejezett be egy négyesztendős barangolást a világ körül, melynek során valamennyi földrészt érintette. Saját bevallása és az útlevele szerint több, mint száz országban járt.
Amikor a munkájáról vagy esetleg dúsgazdag szüleiről kérdeztük, valahogy mindig cserbenhagyta az angoltudása; de keleti módon nem megtagadta a választ, hanem még azzal a lendülettel valami másról kezdett el beszélni. Emögött lappangó rejtélyt sejtettünk, és a második vagy harmadik találkozásunk idejére kiforrott konspirációelmélettel rendelkeztünk barátunk titokzatos hátterét illetően. Eszerint valamelyik tokiói jakuzafőnök szerencsétlen, félnótás fiára bukkantunk, aki odahaza teljességgel képtelennek mutatkozott arra, hogy konkrét banditaerényeket csillogtasson, esetleg még lábon is lőtt valami nagybácsit egy mérgezett karabéllyal valamelyik családi ünnepségen. Ezért felszerelték egy jó vastag bankszámlával és inkább elzavarták a világ körül, semhogy otthon csorbítsa a papa szakmai tekintélyét.
Yogya csakúgy, mint turista-Bali, az újév idejére kihelyezte a Megtelt táblát, és szintén elsősorban hazai vendégekkel volt tele. Kis manőverezés után, a mindentudó Yamanaka információi alapján sikerült szállást találnunk, és végre elhelyezkedtünk. Az év utolsó napjai következtek.
(folytatása következik)