(Idézet az ünnepélyes felolvasáson elhangzott beszédből: A szerző legújabb, mintegy fél éves késéssel a polcokra kerülő művében remek társadalomkritikai érzékkel és biztos ecsetkezeléssel festi elénk egy átlagember meghurcolását, és ezen keresztül a modern ember életét meghatározó alapkérdéseket. - Fafőy Lajos kritikus)
Azóta, hogy zsenge gyermekkoromban a szüleim egyszer átverős csellel rántották ki az utolsó szálon kapaszkodó, általam a végsőkig védelmezett tejfogamat, a dentális témakör mentális probléma számomra. Azok a megveszekedett olvasóim, akik a két évvel ezelőtti, korcsolyázós karácsonyi írásomat tüzetesen áttanulmányozták, abban is felfedezhették ezirányú pszichés terheltségemet.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a famíliám azon feléhez tartozom, amelynek nem jók a fogai. Komoly méltánytalanságként élem meg, hogy a családi legendárium tele van olyan ükapákkal és dédnagynénikkel, akik 93 éves korukban még negyven foggal nyitották a sörösüveget és szájjal morzsolták a kukoricát. Ezzel szemben én, fogmosás ide, cukornemevés oda, régóta rendszeres látogatója vagyok a különféle fogászati szakintézményeknek.
Pontosabban lennék, ha nem rettegnék tőlük annyira.
Azt nem tudnám megmondani, mi ültette belém a fogorvosoktól való babonás félelmet. Soha nem kezeltek félre, nem húzták ki tévedésből egy másik fogamat, nem találkoztam igazi szadistával. Illetve igen, de ezt később tárgyaljuk. A lényeg az, hogy minden egyes alkalommal, amikor végre rászántam magam, hogy beüljek a kínzószékbe, azzal az érzéssel távoztam, hogy na tessék, nem kell ettől félni. Ám sosem sikerült elraktároznom magamban a megkönnyebbülés eme diadalmas momentumát a következő alkalomra.
Jó fél éve már, hogy a fenti hátterem miatt megjósolható hangulatban készülődtem az esedékessé váló újabb ütközetre. A kihívás ez alkalommal túlnőtt a hagyományos fogászat szúrok-fúrok-tömítek keretein. Egy szerencsés véletlen folytán a párom jóvoltából megismertem a fogbeültetés hazai apostolát. A beültetéses technika létezése nem volt új hír számomra. Már régebben olvastam róla, sőt ezzel magyaráztam, az indokok szintjén legalábbis, a meglévő foghíjaim pótlásának elodázását. Nem fogok én egészséges fogakat lecsiszoltatni egy híd kedvéért! Az implantáció viszont túl drágának és mellesleg fizikailag elérhetetlennek tűnt. Most kiderült, hogy ebből csak a túl drága igaz.
Aztán egyszer csak rám mosolygott a szerencse, már amennyire ezt esetemben annak lehet nevezni. Elő tudtam teremteni a megkívánt anyagi fedezetet. Kiszámoltam, hogy emiatt a kosztpénzem annyira megcsappan majd, hogy a következő huzamosabb időszakban csak a konstans tejbegríz-diétát teszi lehetővé; ám a beavatkozás várható következményeinek fényében ez vállalható kompromisszumnak tűnt.
Férfiasan remegő kézzel barátnőmbe kapaszkodtam hát, és legott ellátogattam a belvárosi bérházi lakásnak álcázott kínzókamrába. Az előszobából csendes váróhelyiség nyílott, benne adekvát módon vendégek üldögéltek, szemükben a rémület különböző jegesedési fokainak jeleivel. Odabentről a rendelőkből nem hallatszott ki a szokásos könyörgő siránkozás vagy szilaj ordítás, sem az orvosok sátáni kacaja; a fúrók diszkréten idegtépő sivítása viszont igen, amit így együtt jó jelnek véltem.
A váró falán életnagyságú és még nagyobb bemutató ábrák taglalták érzékletesen az implantáció mibenlétét. A rajzok, amelyek ismertetésére rögvest sort kerítek, sokat elárultak készítőjük lelkületéről is. Első benyomás alapján kedélyes szadistának képzeltem el a grafikust: olyannak, aki Natural Born Killers videót vesz karácsonyi ajándékul, Vágtázó Halottkémekre udvarol, és Nine Inch Nails-zel a fülén alszik el esténként. Erről csak annyit, hogy - bár nem fogom itt kiszerkeszteni a világ előtt - nekem történetesen van egy ilyen haverom.
A tájékoztató fotómontázsok többsége láncfűrésszel kettémetszett emberi fejeket ábrázolt, amelyekben még ott figyelt egy szem, egy fül, egy fél haj és két fél ajak. A fogak helyére irdatlan százas szögeket vertek otromba barbárok: a magyarázat szerint ezek voltak az implantok. Ha az ember komolyan vette az ábrákat, márpedig én véresen komolyan vettem, akkor azt kellett feltételeznie, hogy az alsó implantátumok vége nyugalmi helyzetben a páciens gégéjét karcolgatja, a felsőké pedig a belső fülben vagy a halántéklebenyben végződik. A többes beültetéseket tovább szilárdították: a rajz szerint úgy, hogy az ínycsontba vésett lövészárkokba lyukacsos dexion salgó elemeket kalapáltak. A félbevágott fejű modellek, kivétel nélkül szép, fiatal nők, sanyarú helyzetüket meghazudtoló lelkesedéssel mosolyogtak a képeken, egy-egy szerszámosládával az arcukban.
Az első vizsgálatot meglepően könnyen átvészeltem. Mindössze egy állapotfelmérő panorámaröntgen készült rólam, majd az eredményen látható, hiányos cápafogsorszerű alakzatba a doktor hevenyészetten behuzigálta a leendő ültetvények helyét. Ezt követően egy türelmesen kigörgetett pénztárszalag mellett végigsétálva, mosolyogva a papírra írt egy igen-igen hosszú számot, amelyet árajánlat helyett inkább a pí jó közelítésének gondoltam volna, ha lett volna benne tizedesvessző. Aztán mehettem isten hírével.
A rendelőből kilépve szembesültem a ténnyel, hogy a pesztrám kevésbé volt szerencsés. Ha már ott volt, ismeretségi alapon gyorsan őt is bevizsgálták, és most egy foggal szegényebben, átmenetileg körtefejjel üldögélt bánatosan az egyik fotelben. Minthogy nekem aznap már nem volt mitől tartanom, megnyerő lazasággal vigasztalni kezdtem őt, és a nap további részében a szokásosnál is udvariasabban viselkedtem.
Egy hét múlva azonban elérkezett az igazság pillanata. Zúgó fejjel ébredtem, az éjszakai álmok még elevenen éltek rémült emlékezetemben. Testépítő külsejű nehézipari szakmunkásokat láttam magam előtt, akik brutális Népszava-kalapácsokkal kovácsolták a nekem szánt, vörösen izzó ültetvényeket. A háttérben szikrát hányt a kokillákból kifolyó acél, az öntőformák mellett pedig fogorvosom állt, és élvezettel irányította az olvasztárokat. Utólag persze én is könnyen nevetek az álom teljes szakszerűtlenségén, de mentségemre szóljon, hogy mindez még azelőtt történt, hogy a kezembe került volna Dr. Nagy Géza letehetetlen alapműve a Kokilla- és öntecsfelületek termokémiai védelméről, amelyet a Lenin Kohászati Művek számára készített még igen fiatalon, 1976-ban.
Aznapra voltam kiírva műtétre.
Kora reggeli belváros, kapualj, automata ajtónyitó csengő, lift, második emelet, kopogtatás. Odabenn vésztjósló csend. Gyorsan sorra kerültem.
A főorvos teketóriázás nélkül előkapott egy, a vidéki gyermekkoromból bocioltó tű néven ismert, óriási szerszámot és segítségével elképesztő mennyiségű fájdalomcsillapítót juttatott az állkapcsom stratégiai fontosságú üregeibe. Ezután lendületesen fittyedő ajkakkal átbotorkáltam a műtő előterébe, ahol egy kedves nővér hellyel kínált, majd mosolyogva a földön heverő nejlonpapucsokra mutatott, nyilvánvalóan tesztelési célzattal. Akkurátusan felhúztam egyet-egyet a két cipőmre. Közben azon tűnődtem, hogy mit bizonyítok ezzel. Vajon azt, hogy még mindig elég józan vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem? Vagy éppenséggel azt, hogy a lidokainmámor közepette már nem is tűnődöm el azon, hogy miért kell egy fogászati beavatkozáshoz nejlonpapucsot húzni?
Előrehaladott szellemi tompulásomat kihasználva gyorsan aláírattak velem néhány papírt, miszerint saját felelősségemre vállalom a műtéti beavatkozást, mi több, valósággal követelem ezt tőlük; továbbá egy esetleges nem várt, kedvezőtlen fejlemény esetén a rendelő személyzetére testálom a mobiltelefonomat és a pénztárcámban aktuálisan fellelhető összeget. Ezután néhány percre magamra hagytak a műtőszékben. Fanyar mosollyal állapítottam meg, hogy az alkalmatosság meglepő mértékben hasonlít a transzkontinentális repülőjáratok business class üléseihez.
Sajnálatosan gazdag tapasztalataim alapján állítom: a fogorvosok egyik kedvenc időszaka a frontális támadást közvetlenül megelőző néhány perc. Ilyenkor nagy kedvvel sürögnek-forognak a védtelenül félfekvő, bamba beteg körül. Gumikesztyűs kezük könnyed mozdulataival mindenféle szúró- és vágófegyvereket csereberélnek a beavatott tekintetű asszisztensekkel, a leendő áldozat szemétől néhány milliméternyire. A levegőt megtölti a sterilizáló gép zaja és szaga. A forgatható kis asztalkán egyre döbbenetesebb méretű injekciós tűk jelennek meg. Eközben egyfolytában érthetetlen orvosi szakkifejezések röpködnek a levegőben, amelyeknek egyetlen célja az, hogy jeges rémületet keltsenek a csapdában vergődő páciens lelkében.
Nem volt ez másként velem sem. Hamarosan előkerült a doktor úr és népes kísérete, és megindult a begyakorlott társalgás:
- Nővérke, a principál extraktort készítse elő, legyen szíves.
- Máris. Egy tizenhármast, doktor úr?
- Mit képzel: a negyvenhatost! És készítsen elő két milliliter Gigantobrutalumot is, ha esetleg baj lenne. ...Tudja, Ervinkém, igazság szerint régen használtunk ilyet utoljára. Pláne ekkorát. Durva egy szerkezet. De nyugodjon meg, nem lesz semmi baj!
Megkezdődött a műtét. Zavarbaejtően nem éreztem semmit, holott időnként meggyőző hanghatások támasztották alá az orvos arcán látható fizikai erőkifejtést és korrektül spriccelt a vér mindenfelé. Látóterem nem akadályozott részében tarantinoi jelenetek játszódtak le. Azután egyszer csak arról tájékoztattak, hogy kisvártatva kész valamennyi implant helye. Némi keserűséggel gondoltam arra, hogy az addigi beavatkozás elviselésében a hősiességnek még a nyomát sem lehet felfedezni.
Már-már belenyugodtam volna a helyzet ilyetén alakulásába, amikor a prof újból orvosi latinra váltott. Ez rosszat sejtetett. A szaknyelv használatának ugyanis nemcsak az lehet a célja, hogy megijessze a beteget. Még rosszabb, ha akkor használják, amikor valóban baj van; nehogy a beteg megértse, mit mondanak, és attól végképp megrémüljön. A latin eredetű szavak felületes ismeretében megpróbáltam tolmácsolni magamnak az elhangzottakat:
- Ágnes kérem, most jöhet a pajszer... ahogy így elnézem, tudja mit? Hozza egyből a nagyobbikat!...
- Gyerekek, hol a fenében van a Népszava-kalapács?...
- A mindenit, ezt nézzétek meg! De vigyázva: a félarcú figyel, úgyhogy nem mutatni az ijedtséget...
- Nem ezt a kis vinnyogót kértem: adjatok egy rendes ütvefúrót, a szentségit!...
- Csak halkan mondom, turbózzátok fel a nyálelszívót. Már most fehér a feje; ha ennyi vért meglát, itt élesztgethetjük estig...
Aki abban reménykedik, hogy a hatásvadász elemek ismertetése egyúttal azt is jelenti, hogy megkíméllek benneteket a súlyos realitás bemutatásától, az téved. A doktor azzal kezdte, hogy az implantok kiszemelt helyén hosszanti- és keresztirányban egyaránt hosszan bemetszette az ínyt. (Nem sziszegni: még mindig jobb így, mintha magától hasadna!) Az így kapott négy csücsköt akkurátusan félrehajtogatta az útból, majd egy meglepően mély hangú fúrót ragadott, és a legott a fogcsontnak esett vele. A csont persze berezonál; így a művelet közben belülről, a fejemből hallottam a szférák dübörgő zenéjét.
A lyukak elkészülte és kitisztítása után már beültethető volt az implantok tartórésze, amit a nyilvánvaló analógia után tiplinek neveztem el. A furatba ütögetve a tipli befeszül, megmakacsolja magát és többé nem mozdul. Ez a helyes és elvárt viselkedése, mert ellenkező esetben egy szép napon a majszolás alatt álló kenyérhéjban látnánk viszont. A jó magaviseletű, kooperatív tipli viszont nemcsak, hogy nem mozdul, hanem körbe és keresztbe-kasul növeszti magát csontszövettel, amitől pozíciója gyakorlatilag megingathatatlanná válik.
Ehhez a folyamathoz természetesen idő kell, mégpedig nem kevés: három hónap. Ezért a külsérelmi nyomok eltüntetése után talpra segítettek, és a doktor úr sikeres növesztést kívánva utamra bocsátott.
Elgondolkozva bandukoltam a Károly körúton. A kissé még bágyatag, tavaszi napsugár meg-megcsillant az ínyemből szolidan kikandikáló fémcsonkokon. Most hogyan tovább?
Nem elhanyagolható méretű pótköltségvetés bevonásával megoldható lett volna, hogy a végleges implantok elkészültéig úgynevezett ideiglenes fogakat kapjak. Ezt a lehetőséget azonban különféle ideológiai (megdumált) és anyagi (valóságos) hivatkozásokkal elhárítottam. Aminek következtében szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a következő időszakot félig leplezett terminátorként fogom eltölteni.
A három hónapos lappangási idő azonban hosszúnak tűnt, ezért igyekeztem megtalálni a helyzet pozitív értelmezési lehetőségeit. Kaján vigyorral ízlelgettem az előbukkanó távlatokat. Fogsorom elrettentő ereje nemsokára egy pitbulléval vetekszik majd. Ezután nemcsak a pókot, de ha kell, a vízvezetéket is kiharapom a sarokból. A repülőterek biztonsági kapuinál pedig mindig a figyelem középpontjában leszek. Szinte magam előtt láttam, ahogy élőben megismétlem a Total Recall röntgenképes jelenetét, mire a kiborg látványától megszeppenő biztonsági személyzet a pisztolytáskához kapva vágja fedezékbe magát a pultok mögött.
Miközben végiggondoltam magamban az efféle eshetőségeket, arra kellett rádöbbennem, hogy az egész műtét gyakorlatilag fájdalommentesen zajlott le. Utoljára akkor volt ennyire sima ügy a fogorvos, amikor negyedik általánosban a szokásos szűrővizsgálaton nem találtak nálam semmit. Mi több, a fájdalommentesség az érzéstelenítő injekció hatásának elmúltával lényegében változatlanul folytatódott. Másnapra kiderült, hogy egyetlen szem fájdalomcsillapítóval megúsztam a dolgot, és az igazat megvallva máig nem értem, hogyan sikerült a doktornak ilyen kis fizikai következménnyel ekkora felfordulást rendezni az állkapcsomban.
A külső jelek kezdetben persze nem ezt a gondtalanságot mutatták. A szemlélődők csak annyit láttak, hogy a fogaim közötti résekben vörös sebcsíkok húzódnak, azokból pedig gonosz kis fémpeckek meredeznek szilajul. S bár én tisztában voltam vele, hogy mindez átmeneti jelenség, és a tiplivégek helyén a kezelés befejeztével csodás fogak virítanak majd, de én is érző ember vagyok, és ennél fogva nem akadályozhattam meg szeretteimet az szívből jövő együttérzés és kényeztetés kifejezésében. Szeretetre méltó, enyhén elgyötört arckifejezést öltöttem tehát. Úgy néztem ki, mint mint egy egy B-kategóriás horrorfilm besminkelt áldozat-statisztája, vagy mint az a józsefvárosi lakos, akinek Somhegyi "Oi" Lajos amatőr fogtechnikus egy kocsmai nézeteltérés keretében megejtett, spontán kezelés során egy fényesre suvickolt Martens-bakancsot helyezett el a szájában.
Ez a sajátos, finoman fenyegető, zombiszerű jelleg, amelyet a fenti design-elemek kölcsönöztek a mosolyomnak, az időnkénti váratlan, de megkapó fémes csillogással együtt jelentősen megkönnyítette a dolgomat az élet egyes területein, például a személyes banki ügyintézés során. Ám ez az előnyös helyzet rövidesen elmúlt. A fogíny gyorsan gyógyul. A kontrollröntgenek a műtét tökéletes sikeréről árulkodtak: az implantok hajszálpontosan az annak idején befirkált helyeken figyeltek és buzgón álcázták magukat a visszanövő csontszövettel.
Eközben, ha már úgyis rendszeresen fogorvoshoz kellett járnom, különféle emelt szintű szolgáltatások igénybevételével tettem tartalmassá a látogatásokat. Mind közül a legjobban a fogfehérítés tetszett. Nem mintha nem lennék elégedett az átlagosnak mondott fogszínemmel: ha jól emlékszem, A3-as kategória, ami kis jóindulattal még autóban is elfogadható. Viszont nem kellett érte külön fizetni, és a fehérítés eszközparkja nagyon megtetszett.
Egy csorbult fúrónak tűnő készséggel kezdik, amiről kiderül, hogy valójában parányi piezo-elektromos kalapács - ha jól értettem. Ugyan nem emlékszem a pontos számra, de másodpercenként uszkve negyvenötmilliószor üt rá a fog felületére, amely ettől nem esik ugyan kétségbe, viszont a legádázabb fogkövet is ledobja magáról. Az is jópofa ötlet, hogy az utolsó simításokat miniatürizált homokfúvással végzik. A világosabb fogszín elérése az alapgondolat, de feltételezem, hogy méltányos invesztíció révén az ablaküveghez hasonlóan, cizellált minták is fogsorba fújhatók. Külön bónusz, hogy homokot helyettesítő színes, szemcsés valami még ízesített is, és nemcsak az ember száját teríti be, hanem az elkerülhetetlen meddőszórás miatt amolyan bőrradírként még a markáns férfiarcot is hatékonyan sorjátlanítja. Az extrémsportok kedvelői esetleg állíttassák turbóra a berendezést; akkor a kezelés nyomán foguk ugyan nem nagyon marad, viszont néhány hétig borotválkozni sem kell.
Efféle vidámságokkal múlattam a heteket, miközben az implantok rendületlenül szervesültek. Az előírt három hónap leteltével aztán jelentkeztem a rendelőben. Néhány perc alatt bepattintották a fogakat a tiplikbe, amelyek addigra valóságos szimbiózist alakítottak ki az őket körülnövő csonttal. Fickósan kattogtattam néhány színpadiasat, de vigyázva, nehogy az esetleg még a számban tartózkodó orvosi mutatóujjak, fogtükör vagy egyéb fémszerszám kettéroppanjanak. Majd felpattantam a székből, minden résztvevőnek megköszöntem a nagyszerű közreműködést, és egy perccel később kiléptem a későtavaszi napfénybe. Úgy éreztem magam, mint amikor egy jobb akciófilm után eltölt a főhős diadalmas szelleme, és magamat a szokásosnál is jobban kihúzva sétáltam hazafelé a kedvesem oldalán.
Előttem a végtelen jövő, számban az idő vasfoga.
Vége